Szüléstörténet már tényleg

Réka október 6.-ra volt kiírva. Mi már szeptemberben nagyon vártuk :D, szerintem a szülők többsége az utolsó honapban, már csak azt várja, hogy mikor is fog megérkezni a kis pocaklakó. A család totózásba fogott, hogy mikor fog érkezni. Végül is senki se találta el, a valódi születés napját!. J

Október 4.-én este 10 felé, éreztem, hogy nini mintha fájásaim lennének. Megörültem, hogy végre tényleges jósló fájásaim vannak, mert ezeddig nem tudtam sose azt mondani, hogy fáj, vagyis akkor ez nem lehet jósló fájás. Majd kb. Egy órája amikor mosdóba mentem egyszercsak hallottam egy placsanást a földön, lenéztem és vizet láttam. Úgy megörültem J mindemellett izgulás tört rám. Egy, örültem, mert ez tuti jel, tudhatom, hogy oké, kezdődik a szülés, Réka vagy ma, vagy holnap de meg fog születni. Átfutottt a fejemen, hogy mindenünk van-e, tényleg bepakoltam-e mindenta kórházba. Persze mindez pár másodpercet se vett igénybe. Szóltam Máténak, aki épp játszott a számítógépen. Szerintem , hirtelen nem is vett komolyan, mert olyan nyugodtan és mondhatni egyszerűen szóltam neki a mosdóból, hogy szerintem elfolyt a magzatvizem, hogy először nem is reagált. Majd amikor visszakérdezett és újra és újra megerősítettem, hogy igen folyik a magzatvíz, nem az egész de jött egy adag és folydogál, hogy gyorsn abba is hagyta a játékot és futott. Ezután lassan történtek a dolgok.

Felhívtuk a dúlámat, Erikát, hogy mi történt, mik legyenek a következő lépések. Átvettük, megbeszéltük, hogy még egy ideig biztos nem indulunk be a kórházba. Engedtünk fürdővizet, hogy abba legyek a fájások alatt. A meleg fürdő tényleg szuper, csodákra képes. A fájások kezdtek gyakoribbak lenni. Próbáltuk mérni, hogy milyen időközönként jönnek, hogy ha már elártük az 5 perceseket akkor elinduljunk a kórházba. Na itt viccessé vált, mert nem akart rendszerbe állni a dolog. Voltak nagyobb fájások 7 percenként és közte félidőnél kb. kics fájások. Na most mi legyen? Nem tudtuk eldönteni, hogy akkor ez most, mi átalgoljuk az időket, vagy ezek csak 7 percesnek számítanak, vagy pont, hogy számítanak a kicsik is. Máté mindenképpen minnél hamarabb el akart indulni, mert az a tuti, ott minden biztonságos stb...Persze bennem is meg volt ez a gondolat, de az is, hogy nyugiban, otthon a saját környezetemben, kényelmesen ahogyan én akarom, sokkal jobban érzem magam. Amikor már volt pár egymást követő fájás ami nagy volt és 3-4 percenként jöttek, végül is megegyeztünk, hogy OK akkor indulunk. Eddigre volt kb. éjjel 1 óra. Már nagyon igatottak voltunk, kb. Csak vigyorogtunk és kezdtünk teljesen áthangolódni, hogy szülők leszünk, amit mág mindig nem tudtunk ténylegesen tudatosítani. :D

Megérkeztünk az István kórházba, ahol a szülészet egy teljesen felújított kellemes rész. Bejelentkeztünk, megbeszéltük, hogy nincs konkrét orvosunk, nem ide jártunk eddig terhesgondozásra. Gyorsan megvizsgáltak – megjegyzem a vizsgáló nem volt bizalom gerjesztő – ahol egy darab ágy, lábtartóval egy kis szekrény és egy mosdó fért el és a vizsgálaó ajtaját nem ajót hanem elhúzható paraván zárta. Ez egy picit zavaró érzéssel töltött el, de ez csak egy pillanat volt. Az ügyeletes doki közölte, hogy nekem aztán nem ment el a magzatvizem, teljesen ép a burok, szerinte csak a méhnyakam kezdett el tágulni és annak a vérzését érzem és ez az amit ő is lát a betéten. Próbáltam neki elmondani, átadni, hogy oké, de higyje el, hogy volt egy placcsanás majd utána még egy és az konkrét víz volt, nem vér, nem folyás semmi ilyesmi. Nem hitt nekem, tartotta magát az állásponthoz, hogy nekem tuti nem indult még meg a szülésem. Mindezek ellenére mondta, hogy ha akarunk maradni, maradhatunk felvesz ez nem gond, addig is ráktnek a CTG-re, ami figyeli a méhösszehúzódásokat. Mtáéval úgy döntöttünk, hogy maradunk. Egy szobába kisértek, ahol egy másik párocsak is ár ült, nekik is a figyelték a féjsokat, hogy tényleg szülés van-e avagy még nem. Kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, felraktuk a tappancsokat a pocakomra és vártunk. A fájások jöttek. A szülésznő egy 20 perc után megnézte és mondta, hogy hm,hm nini tényleg szülni fogok még ma, de ezek még semmi fájások., ezek még csak 30 as erősségűek, ezek még gyengék. Na itt jött az első ráeszmálásem, hogy na várjunk, van egy kijelző a készüléken ami igen eddig kb 30-35 ig ment fel max amikor jött egy fájásom. Nekem az már fájásnak tűnt igencsak. Meg is kérdeztem, meddig megy fel ez az érték, mire lehet már azt mondani, hogy na ez már olyan igazi fájás, valami történik. A szülésznő elmosolyodott, nem válaszolt, csak annyit mondott, hogy megy ez még majd feljebb jóval. Miutén kisebb idő elteltével megjelent már az 50-60-as szám is a kijelzőn, a szülésznő beirányított minket egy szülőszobába, mert a baba ma már tuti itt lesz és most már nem tudni mennyi idő alatt. Itt ugyancsak rámkötötték a monitort és itt már tudtuk, hogy a számok 100-ig mehetnek fel. Vagyis, jött a végleges ráeszmálás, az első már általam fájásnak minősített érzés minimum háromszorosa ami rám vár. Kicsit kivert a víz. Rájöttem, oké, tényleg fel kell készülnöm, koncentrálnom kell össze kell szednem magam. Hogy hány óra volt. Gőzöm sincs. J Itt már kezdtem elveszteni a kapcsolatot a külvilággal.

Egy idő után kivonultunk a fürdőbe, ahol beültem egy labdán a zuhany alá és jó meleg vizet eresztettem a medencémre, ami tényleg fanatasztikus érzés volt. A fájásokat kiválóan tompította. Sajna kényelmtlen volt a zuhany, így egy idő után visszavonultunk a szülőszobánkba, de itt már volt olyan erős, hogy a folyosón meg kellett állnom megvárni míg elmúlik. Kemény. Végül is felfeküdtem az ágyra a szobában, mert kezdtem eléggé fáradni, aludni akartam. Aranyos gondolat volt az isméétlődő fájások között aludni. Mondjuk ha nem is aludni, de valmiféle átszellemült kikapcsolt állapotba sikerült belecsúsznom egy-egy fájás között. A monitor számlálójára kiírt értéket Máté inkább már nem is közvetítete J Jobb is volt. Ezek már olyanok voltak ahol már ha nem is üvöltés de elég hangos hangadásra késztettek a fájások. A szülésznő be is jött és meg is dícsért, hogy na végre van hangom ez már jó jel, közeledünk a végéhez.Szuper ! gondoltam. Az kezdett feltűnni, hogy kezd világosodni, éreztem, hogy tényleg fáradok, így az a hír, hogy közeledik a vége erőt adott, hogy OK, akkor most már kibírom. Lelkesen meg is vizsgált, hogy valyon mennyire tágult ki mára méhnyakam. Na az egy cseppet se tágult még mindig 3-4 cm-nél tartottam ami persze valami de nem igazán sok. Ez meg jól lelombozott, hiszen a cél egy harmadánál tartottunk. Illetve még rosszabbul felfogva 5-6 óra alatt össz-vissz 3-4 cm-t tágultam. Na ne. Itt meg kétségbe estem, hogy ha ezt veszem alapul akkor még 12 óra van hátra, amit viszont tudom, hogy tutira nem fogok bírni. Még 1-2 óra belefér, de 12 az nem.

Ja a dúlámmal mi történt mind eközben?!! Hát igen. Párszor beszéltünk telefonban és mivel sokáig azt mondták, hogy még sehol se vagyunk így ő még nem indult el. Amikor hallotta, hogy még mindig csak 3 cm-nél tartok, akkor végképp mondta, hogy hát akkor ez még hátra van, kicsit korán mentünk be, mert otthon talán tudtam volna aludni, de azért most már ő majd lassan elindul hozzánk.

Ezalatt megérkezett a reggeli műszak a kórházba. Kaptam egy másik szülésznőt s másik dokit. Ja megjegyzem a doktornő miután felvett az éjszakás, többet rám se nézett. Mondjuk nem hiányzott a trampli kezeivel a szülésznő, sokkal ügyesebb volt nála. Szóval megérkezetta a váltás, elment az éjszakai szülésznő és kb 1 órán keresztül nem jött be senki én meg csak fájtam fájtam. A fájás, milyen? Azt mondják minden felkészítőn, hogy erősebb menstruációs görcshöz hasonlít. Ez igaz is. Csak épp az erősebb szó nem elég kifejező. Bazi erős menstruációs görcs, azonbelül is aza fajta amikor azt szoktuk mondani, hogy azt érzi az ember leszakad ott bent valami, és a medencéjénél érzi, hogy valami bent dolgozik ezerrel. Ez az érzés egy picit meg van spékelve egy fura máshoz nem hasonlítható, tágulási érzéssel. Sajnos tényleg nem tudom mihez hasonlítani. Sajna az is igaz, hogy habár én tényleg a külső fizikai fájdalmat igen jól bírom, sőt elég jól ki is tudom zárni, itt értek égés, vágás, ütés általi fájdalmakat. Viszont ez, mivel belül van, onnan indul és ott is ér véget, na ez más. Ez egy másik fajta ingerküszöb, nem a hétköznapi fajta. A felkészülésem folyamán beszereztem egy könyvet ami a hipnoszülésről szól, ahol kíváló relaxációs, vizualizációs technikákat írnak le. Ez sokat segített, bár most már sajnálom, de nem gyakoroltam eleget. Így is, amennyit tudtam próbáltam használni, vizualizálni, a fájdalmat irányítani, engedni átfolyni magamon és ez tényleg segített.

Még az előző beszélgetés alkalmával a dúlám megjegezte, hogy kérhetnék méhnyak tágító zselét, vagy akár most ő is azt mondja oxitcint. Itt következik egy vicces rész, hiszen én eddigre tényleg más valóságban voltam, és mikor bejött a már új nappali szülésznő, próbáltam neki szólni, hogy kérnék valamit ami gyorsítana a dolgokon, de valahogy ebből a beszélgetésből az jött ki, hogy fájdalom csillapítót kérek. Amire a szülésznő mondta, hogy oké, persze ad, de azért gondoljam át, mert ilyenkor már a babának nem tesz jó, azt előbb kellett volna kérnem. Na hát én nem is fogtam fel konkrétan 2 hétig, hogy igazából ebben a beszélgetésben én nem is azt mondtam amit akartam igazából, azt el se mondtam és sőt Máté elmesélése alapján, lazán közöltem, hogy nem gond ha árt a babának, kérek fájdalom csillapítót. Persze ők összenéztek a szülésznővel és megállapították, hogy ez már nem én vagyok, és azt meg tudja Máté, hogy olyat nem akartam volna ami rossza babának. Igaza is volt. Így a szülésznő kihelyezte a polcra a fájdalomcsillapítót, megnyugtatott, hogy mindjárt visszajön és akkor majd beadja, ha még akarom. Mire visszajött már nem emlékeztem, hogy akartam fájdalom csillapítót. Sőt akkor megint megvizsgáltak, ekkor már 8 óra volt és végre közölték a jó hírt, hogy na fél óra és Réka meg fog születni. Ezen jól meglepődtem mert én még fejben ott tartottam, hogy 3 cm és még 12 órabvan hátra. Ez ki is szakadt belőlem. Nem értem, hogy tarthatok már ott, hiszen elvileg még egy fél nap volna hátra. Kiderült, hogy a a vajúdás második szakasza sokkalta gyorsabb mint az eleje. Nálam, meg ahogy látják, jól megijedhettem a 3cm hallatán mert olyannyira belehúztam, hogy már a feje át is jött a méhnyakon. Igen gyorsan kitágultam a maradék 7 cm-t. Ennek persze örültem. Na de!

Itt jött a következő agyalás. Na, na.! A felkészítőn azt mondták, hogy a vajúdás a fájdalmas, amikor tágul a méhnyaka az embernek, de ahogy az megtörtént utána már sima liba, megkönnyebbülést érez az ember és mára kitolási szakasz semmiség. Persze az eddigiekhez. Én nagyon vártam, hogy ez bekövetkezzen, hogy érezzem, eljuttottam egy szakaszig és akkor most következik egy másik és ez már semmiség lesz. Hmm, hondolom ez mindenkinél más lehet, de én nem éreztem, hogy könnyebbedne, hogy innen már féllábon is. A következőekre már teljesen homályosan emlékszem, az eddigieket is jól fel kell idéznem, mert az agy tényleg törli ezeket aze mlékeket. Gondolom következő alkalommal mindenre emlékszik az ember teste, de ha minden mozzanatra emlékeznénk, nem biztos, hogy ekkora lenne az emberiség szaporulata.

Szóval visszatérve, elérkeztem végre a kitoláshoz, vagyis Réku most már tényleg mindját itt lesz közöttünk. Ezt nagyon vártam már. Nagyon nagyon. Itt ért engem még egy meglepetés, mert a kitolásra és úgy vártam, mint egy nem fájdalmas szakaxzra. Na hát, teljesen más érzes mint azelőző, de azt azért nem mondanám, hogy itt már nem érez semmit az ember.

Engem ami teljesen kibillentett és meglepett és hirtelen vissza is fogott, egy nagyon fura érzés. Ha valaki nem szeretne naturálisat olvasni ezt ugorja. Szóval, a kitoláskor a baba áthalada szülőcsatornán, a hüvelyen. Ahhoz, hogy ott átférjen, ki kell annak tágulnia. Na, igen, de az merre tud tágulni? Háta végbél felé. Igen, jelezték ezt is, hogy erős székelési ingert érez az eber lánya a kitoláskor. Azt viszont nem mondta senki, hogy igen de ez az érzés fordított, hiszen nem a végbélben van valami ami ki akar jöni, hanem egyel arrébb, ami avégbél területére megy be. Tényleg ugyanúgy székelési ingernek érzi az ember, de megspékelve egy bizarr érzéssel. Na én ettől olyannyira tudatomhoz kerültem, konkrétan megijedtem, hogy fúú ez nem jó, itt valami visszafele történik, hogy gyorsan abba is hagytam a nyomást és közöltem a szülésznővel és a doktornővel, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Ők tényleg kedvesen, de óriásit mosolygtak rajtam, majd megnyugtattak, hogy, nyugi ez így van rendben, igen ezt kell éreznem, és mivel a szülésznő látta, hgy az a meg kell értenem fajta vagyok el is mondta, hogy hát így fér el a baba, ez normális, hogy arra a területre benyomul. Kicsit megnyugodtam, de rá kellett erre az új érzésre hangolódnom, hogy el tudjam engedni és segíteni tudjak magamnak. Ó igen és itt jön a légzéstechnika. A kórházakban mindenhol azt mondják végy egy nagy levegőt, csukd bea szád, szemed és nyomj ezerrel, amikor szólnak. Az elternatív felkészítőkön pont az ellenkezőjét mondják. Vegyél egy nagy levegőt, nyisd ki nagyra a szád, szemed és csak úgy nyomj ahogy te érzed. Én persze mivel több alternatív felkészítőn vettem részt, így persze a második verzióval kezdtem, amikor is erőteljesebben szóltak, hogy – Szem,száj becsuk! Nyom! Teljesen összezavarodtam, így is úgy is csináltam. Amivel szerintem elhasználtam minden erőmet. Nem gondoltam, volna, hogy ennyire számít majd ez. Egy idő után rátértem a kórházi metódusra, mert ahhoz volt ott segítségem, ebben tudtam támaszkodni külső segítségre. Elvileg ilyenkor a lábát is tartania kéne az embernek amit hátranyomnak, ha legalábbis a hátonfekvő szüléspózban marad. Na ez nekem nem ment, de ez nem volt gond, mert ezt lelkesen de izzadva megtette helyettem a szülésznő és a doktornő. Én Mátéba kapszkodtam, markoltam, szorítottam, illetve az ágyon találtam egy kiálló pöcköt ami pont annyira tekerte ki a kezemet, hogy pont jól le tudtaam ott vezetni a feszültésgemet. Pár nyomás után, lelkesen szólta szülésznő, hgy huhuuu látom afejét, akarom e megnézni. Na én itt konkrétan kicsit nevetve, de határozottan közöltem, hogy nem semmiképp se szeretnék lenézni oda. Ezen jót nevettünk mindannyian, majd Máté gyordan odapillantott, hogy akkor helyettem megnézi ő. Gondoltam megkérdem tőle milyen, de rájöttem, hgy a stressz alatt valami poénba csomagolt választ kapok tőle, amit most nem tudnék kezelni, mert a nevetés igen kényelmetlen érzés volt. Itt már kezdtem érezni, hogy az erőm vége felé közelítek, de már csak pár nyomás és vége. Az utolsó pár miliméter amíg a feje konkrétan a hüvely utolsó cm-én halad át, égő érzés. Itt tágul a legnehezebben a hüvely. A szülésznő végig kenegetett, segített, de ezt megszüntetni nem lehetett. A többi érzéshez képest kisebb fájdalom, de nem is fájdalom inkább rém kellemetlen érzés volt. Mondták, hogy próbáljam meg összeszedni magam és nyomni még kettőt és akkor metszés nélkül átcsúszik Réku. Próbáltam is. Egy érdekes élémnyem volt. Van olyan amikora fáradtság, kimerültség miatt az agyadban te gondolsz egy mozdulatra, egy érzésre koncetnrálsz, utasított a testedet, de a tested nem teszi azt meg, nulla a kontroll felette. Na ez megtörtén velem. Az utolsó két nyomásom alatt Réku nem moccant, nem tudtam erőt kifejteni, hogy így azt a picit még táguljam az utolsó szakaszon. Nagyon rendesek voltak, mert próbálkoztunk és láttam, hogy nem akarnak vágni, de amikor már én is rájuk néztem és látták rajtam, én is beládtam, hogy sajna itt nem tudok egyszerűen több erőt lepréselni, akkor végül is csippentettek egyet. Nem szikét használta doktornő, hanem ollót. Ezt láttam is, tudtam amikor csinálta, szerencsére nem fájt egyáltalá egy csípsét éreztem össz-vissz. Hihetetlen, de tényleg csak épp egy csippentés kellett ahhoz, hogy Réku kiférjen. Mert ezutén egy nyomás és hopp, kicsusszant. Na ez szuper érzés volt. Éreztem, hogy vége, megkönnyebbültem, minden, de minden eddigi fájdalom elmúlt. Gyorsan rám is helyzték. Na hát az tényleg szuper érzés, a szó, hogy érzés nem kifejező mert annyi fajta érzés összessége, amit egy szóval nem lehet kifejezni. Mátéval szerintem egy mások galaxisban voltunk. Így voltunk egy ideig, majd utána, mondták, hogy most megkéne szülnöm a méhlepényt, nyomjak. A méhnyakam és az erőm itt közbeszólt. Ugyanis ahogy a vajúdás második szakaszában gyorsan tágult a máhnyakam, na olyan gyorsan elkezdett visszazáródni. Amikor ezt észrevette a doktornő, mondta, hogy nyomjak, nyomjak. Ez annyira viszont nem ment. Így vizont beletenyerelt a hasamba, hogy rásegítsen kinyomni a méhlepényt.. Na ez az aktulásian már megnyugodott testemnek fájt. Szerencsére kétszer nyomott jó nagyot, persze mellette én is és már kint is volta lepényt. Ez csak egy meglepő, hirtelen fájdalom volt, amire nem számítottam, de már nem számított. A mhlepényt megcsodáltam, egy fantasztikus valami, fantasztikusan néz ki. Egybe van teljesen. Ezt ilyenkor megvizsgálják, hogy egybe jött e ki, nem maradt e bent valami, ami utána szövődményeket okozhat. Minden rendben volt.

Ezalatt Rékut, Mátéra bízták, aki teljesen meghatódva fogta a kezében a kis csöppséget. Ki is vitte megmutatni bátyámnak, Husinak, Szipinek. Utólag meglepődtem, hogy ezt engedték, de mondták, hogy ha nem fogdossák nem esik ettől baja. Nem tudom, hogy mivel telt el ez az idő, de Máté jó 40 percet volt el Rékával a születése után. Ezalatt volt a méhlepény megszülése és az én rendbe rakásom. Majd amikor mondhatjuk fogadóképes voltam. Itt értsd azt, hogy az ágyról nem mozdultam, de kaptam tiszta takarót, tiszta lepedőt, betétet ilyeneket. Odajött Máté Rékuval és volt 2 óránk, hogy csodáljuk, sírjunk, nevessünk.

A 2 óra letelte után mehettünk volna a gyerekágyra, viszont akkor derült, ki, hogy annyira kimerültem, hogy nem tudok felülni, szédülök így visszaparancsoltak és bekötöttek egy infúziót. Így még maradtunk ott hármasban. Majd miután lecsöpögött, megpróbáltuk újra de kellett még egy adagot bekötni nekem, mert még mindig elszürkülta világ elöttem. A második infúzió alatt már Réku nem volt velünk, elvitték megvizsgálni, öltöztetni ilyesmi. Aranyosak voltak, mert a csecsemősök siettették, hogy mikor jövök már, Rékunak hiányzom szeretnék odaadni nekem.

Végül is nem tudom hánykor de 2 infúzió után átmentünk,elfoglaltuk a szobámat, és behozták Rékut. Egy személyes szobát kértünk, mert azt tudtam, hogy na a most nem hiánzik, hogy mások szenvedését, megint sokoldalú műveltségét hallgassam és egymást riogatva töltsem el a következő 3 napot.

Összeségében, fantasztikus élmény volt. Nekem nagyon nagyon sokat számított, hogy Máté ott volt, hogy szétmarkolászhattam a kezét, valószínűleg ő is meglepődött mennyire erősen tudok szorítani, lökni stb.. :D Hozott csokit, szendvicset, beszélt sokival, nővérrel mindenkivel ha kellett, teljesen mindent csinált, hisz látta, én nem fogok tudni magamért szót emelni. Szóval ezer hála érte J. A kapcsolatunkhoz meg hihetetlenül sokat tett. Eddig se voltak gondjaink, de ez a közös élmény eszméletlenül közelebb hozott minket.

Utólag, ami biztos, hogy tovább maradok majd otthon, illetve a gyorsító dolgoknak jobban utánajárok, előre megbeszélem, hogy azért egy idő után ha megint nem tágulok, akkor majd adjanak nyugodtan vmit amitől felgyorsulnak a dolgok, hogy ne merüljek ki ennyire mint most.

Pár szó az István kórházról:

Szerintem szuper hely volt. Teljesen korrektek voltak így, hogy csak beestünk az ügyeletre. A csecsemősök akik miatt végül is hozzájuk mentünk, egyszerűen fantasztikusak. Nem tudom már hány csecsemőssel találkoztam a 3 nap alatt, de 4- nél többel az boztos. Mindegyikőjük, hihetetlenül odafigyelt, mindig érdeklődött felőlünk, segített ahol tudott. Tanácsokat adtak, megmutattak amit csak lehet. Külön nővér járt körbe akivel lehetett beszélgetni, kérdéseket feltenni a gondozásról, szoptatásról, otthonlét első napjairól, általános infokat megtudni. Szóval nagyon nagyon rendesek és figyelmesek voltak, mindent megpróbáltak, hogy legyen tejem a kimerülés után. Addig is Rékunak anyatejet adtak pótlásnak, nem teát, vizet, cukros-vizet, vagy bármi ehhez hasonló igen tápláló dolgot.